Szakrális magyar



nyelvünk titkairól



Aki tudományos formájú és értékű nyelvészetet keres, máris lapozon tovább!
Aki kíváncsi, hogy miként használja az elméje és a tudatalattija a sajátos és különleges anyanyelvét, az talál itt érdemlegeset.

És az is, aki fel akarja tárni saját nevének erőit, benne rejlő életfeladatait, hogy annak elvégzése, tanulsága után, személyi korlátaitól felszabadulhasson.

Aki a magyarság származásának bizonyítékát keresi benne, talán csalódik, mert foggal körömmel ragaszkodik a vérvonal – elkülönítő célzatú, felsőbbrendűséget megkívánó- eszméihez.

Azonban aki saját életének kopjafáját, a szakralitásának gerincét keresi önmagának, annak ideje a magyar nyelv mindhárom rétegét felismerni. Mely szól anyagi felszínhez, szól mélyen, az ismert szint alatti tudattalanhoz, mely lelkünk igen fontos, érzelemgazdag, erőktől duzzadó része, és szól a múlhatatlan részünkhöz az érzés nyelvén, a Létrehozónktól, az Örökkévalóról.


Népünk genetikája, ős-írmagja sokfelé megtalálható ötvöződve a helyi jelleggel a nagyvilágban. Jelenlegi tudományos ismeretünkkel szemben, még valószínűtlennek tartott távolságban, a térben és az elmúlt évezredeken túl is. De hazánkban épp így sokszínű a nemzet.

De hát mitől magyar akkor a magyar?
Eleve a nyelve és elve miatt lett világutazó az a kultúra, melyből kihajtott a csillagászati, (A csillagász még nem az egész!) építészeti, társadalomépítő, gyógyászati, földműves tudás, Egyisten-hit. A Világot és az Egészet felismerő, egy-lényegű elvet megélő kevesek vitték el, a sokaknak. Egy megosztó és nem fosztó lények hagyatéka a nyelvünk (és a pentaton zenénk is), melyet még jórészt művelünk. Nem felsőbbrendűvé tévő parancsolat a mi titkos tudásunk! Éppen szolgálatként, az egyetemes rendbe kapcsolódásra való, s az „egy-másért” – mellérendeltetett!

Az Őrizők nyelve a miénk! A Maha, a Naga, (Nagy), Mágus magaskultúra átörökített része. A Nemzők oltása a vadalanyra, mely a földi, halandó biológiai ember-életformából, valóban Örök-ít.

Kedves olvasó! Több cikket találnak itt, melyek sajátos gondolataim termékei. De nem mentes áthallásoktól, kiváló elmék, nyelvészek munkásságához hasonlatosan. Inkább alátámasztásául szolgálva közlöm, hogy meglepő azonosságokat fog találni mindenki, velük és velem, aki nem lesz rest, és önállóan elkezdi talán legnagyszerűbb ősi értékeinket, a magyar szavakat kutatni.

Bár csupán úgy ébredtem mintegy öt éve, hogy mától – kezdem! – érteni az anyanyelvet, melyet csaknem fél századon át, csupán csak beszéltem. És ma is, kezdőnek tudhatom be magam. Mert olyan mélységekig juttatott el nyelvünk tartalma, mely nem szorítható időbe. Kortalan, kezdet és vég nélküli élő egység, mely nem csak alkotott, de a szó valódi jelentésében: alkotó, az Igéző Csoda tárul fel – bennünk!

Kiemelten fontosnak érzem Prof. Baldiny Jós Ferenc magyar sumérológus, Kiss Dénes költő,író, Varga Csaba nyelvészeti, Bakos Attila, Paál László mitológikus történelemkönyveit, de a kitűnő rovásírás kutatókat is dicsérem, melyek munkáit évekkel később volt szerencsém forgatni, megerősítve, hogy nem vagyok egyedül megváltozott hitrendszeremmel.

Megdöbbentő, hogy a világunk – kisszámú és elszigetelt kivételekkel – még mindig alszik!

Pedig csak ki kell nyitni a szemünket, fülünket, csupán figyelni kell, mert a Világ valóban világos!





Beszélő neveink. Családfánk az Égig ér.







A nevünk egyben jelünk is, jelenünk is.


(Latinban : Nomen est omen. Azaz, nevem a jelem.)










Kevés ismertetést kap a neveink értelme, értéke és behatárolt erői, holott a magyar nyelv, mely az őskultúra egyik hagyatéka, beszélő nevekként alkalmazta azt, miként az amerikai indiánkultúra, ausztrál törzsi szokások, de jórészt a keresztényi hagyományok teszik, még ma is.






Miért kerül előre a magyar vezetéknév, utána a keresztnév?






Egész világkultúrában ritkaság a mi elnevezés hordozásunk. Még az egynevű természeti népek sem annyira ritkák, mint mi, a vezetékneves kezdetünkkel.






Nemzőnk, atyai vérvonalunk, olykor örökbe fogadott gyermeknél (és szerelemgyereknél) a gondozó atya neve az irányadó, elsődleges.


Egyrészt a patriarchális hagyomány maradványa. Másrészt támpont, mert a nemző, teremtő életfeladata, sorsa oszlik fel minden egyes személyben, mely nem csak nevét, de annak erőit - terheit és adományait - egyaránt hordozza. Akár ezernyi lélek által is itt és most.






A nevünk éppen úgy hordozza egyéniségünk mintáját, miként a személyes (azaz egyénileg készített) horoszkópelemzés, születési dátumunk kódja, vagy numerológiai átváltása a betűinknek. (Jól lehet, hogy Kiss Pistából és Nagy Jánosból, Kovács Józsefből akadhat esetleg néhány a honfitársak között, ám ott anyai ágon, leánykori névben, csaknem mindig van eltérés. Akik vagyunk, apai és anyai vérvonalak, erők és karmikus irányok metszéspontjai.)






Miért válaszolunk – helytelenül – arra a kérdésre, hogy te „ki vagy”, akár így?


„Jóska Pista” vagyok. Miért mondom ekkor a nevemet?






Nem valódibb azt mondani, hogy engem így és így – hívnak?






Nevem csupán egy hívójelem, az én tulajdonom, vagy én, aki vagyok, kényszeres szolgája lettem neki?






Holott eredetileg a teremtők, a nemzők, a nemesek jelentették ki a saját nemzetségi nevüket, melyeket beavatottaktól, vagy révülések, táltos utazások során, személyesen kaptak meg, hangilag kifejezve azt a minőséget, mellyel azonosulhattak. Felnőttkori nevek emiatt sokszor eltérőek lettek a születési nevektől, de egyek lettek azzal, amit a tulajdonosa elfogadott, amire valójában, igazi tudásából jelentette ki, hogy „vagyok”! A felsőbb szellemi erő szolgájává és társává váltak így a magyar nevek viselői.


Az úri emberek.


(Mára úrhatnám polgárok lettünk, mert az egyéni érdekek kiszolgálását tették lehetővé az elmúlt sok száz éves időszakok. Talán némi változás kezdődött el ismét, mert a világ erői, az elkülönültségük miatt kimerülőben vannak.)


Mint Böngér fia Bors, Géza fia Vajk. Apanév után utódnév következik. Kereszténység óta elhagytuk a „fia”, „fi” szócskát, mely a nemzőhöz kötődik, kivétel, ha beépült a vezetéknévbe, mint Apafi, Petőfi, Pálfi, stb.


Utód nem más, mint a követő, következő nemzedék képviselője, de alárendelve az atyai sorsnak. Még talán száz éve, hogy végleg kiveszett a „nagycsalád”, mint szerveződése a magyar ősi családmodellnek.


Ma már sokgyermekes családokra értjük ugyan ezt.






Eredetileg a nemzetség nevét viselő öreg bölcs férfi volt a nagycsalád feje, ki olykor az egyének kényelme ellen is hozhatott döntéseket, ha az a nagyobb csoport, az élő nemzetség egészének gazdasági vagy vallási, egészségi, jogi, biztonsági stb. érdekét képviselte. Ő volt az egyénekhez legközelebb álló gondnok, tanító, bíró, a felsőbb hatalom képviselője, melyet a többieknek el kellett fogadnia.


Ezek a tanya, kisfalu létszámú közösségek és hierarchiák kapcsolódtak egyre feljebb és feljebb, megyei és országos közösséggé. Szintúgy, meghajolva a felsőbb hatalmak előtt. Mindennek csúcsán, itt a földön a szakrális fejedelem állt, ill. az Árpád-házi beavatott (kende, kündü, avagy tündér-) király. Beavatottság főként azt jelentette, hogy a király egyaránt szolgálta a nemzetségek érdekét, de főként és mindenek előtt, a Magyarok Istenét. Így a vezető egyben hírnöke volt a kozmikus vezetőnknek, utasításait hivatottak voltak minden alárendeltek megtartani, egészen a kis létszámú közösségek, így a nagycsaládok vezetői is, immáron isteni útmutatásból indíttatva azt, sorszerűen végrehajtatni. Az egyéni érdek olykor mélyen és alázattal meghajolt a közösség egészét érintő, nemzeti érték előtt. (Nem csak egy életmód és egy közösségi eszmény szűnt meg hazánkban, hanem a hazaszeretet valódi érzete is.)






Kis kitérővel említem, hogy a név egyenlő energia. Részint a hangalakból, a rezgésenergiából eredendően, részint az élet(ek) érzelmi töltéseivel ellátva.


Az energia se nem rossz, se nem jó. Az már a mi személyes minősítésünk végterméke. Az erő, valójában lehetőség, melyet ki is használhatunk. Egyfajta hajlam, mely, ha a hajlandósággal, egyéni akarattal egybefonódik, hihetetlen bőséggel és élménnyel áldja meg a név viselőjét.


Ismerni célszerű erényeinket és gyengeségeinket, mert így képesekké válunk együttműködni az Univerzum áramlatával. Helyre kerülhetünk a létezés kirakó játékában! Mind a nyolc színpadunkon, felmenőink által.






Az elnevezési szokás tehát követett egy eszményt, mely szerint a szülöttek számára a nevezett jó tulajdonságait kívánta az eljövendő életük szellemi táplálékának átadni. Minőséget és eszményképet hordozó név, mint erő, támogatja az életerőt. Ez előtt, ha gyakori nevet viselt (viselt, azaz csupán ruhaként hordozva azt) valamely Gyula, Kende, Bars, Regőc, Aranyos, Rigó, Csenge stb., nagyobb közösségben, ismeretlen helyen, illetve jegyzetek során az apai neveket helyezték vezeték-névként az előtérbe.






Talán először nevünket viselő őseink hagyatékát, pozitív és negatív tulajdonságait, erőiket kell békés egyensúlyba juttatni magunkban, mint személyes jussunkat, hogy azután továbbjussunk, s vegyük fel sajátos keresztségünk igáját? S ha mindezt tudatosan tesszük, lecserélhetjük-e az igát az Ige igazságára?


Ennek is volt vallási előképe.






Az utód, aki sarja az elődjének. Gyermek, aki az apától és az apai értékrendből származik. („Szár-mazás”, akik egy tőről, száram-ról szakajtottak.)


Az apák őse között – figyeljük meg a lényegi különbséget – volt a nemes, a nemző, a nemzettség magva, mint az első „atya”. Az „atyák” –ként mindig a már szellemi világba átkerült, eszméket és írmagot (azaz gén) elhintő ősöket jelölték. Míg némely természeti népnél a totemállat áll – mint a szellemi vezetője és gondozója – a törzs tiszteletének középpontjában, addig a magyarságnak közvetlen jótevője a nemzetségek törzseinek atyja, mint a Kér, Keszi, Nyék, Kürt, Jenő stb.


Nos, ők pedig, a szellemi életet élő (tehát még egyszer: Élő !) ősök, a nemzet egészét irányító atyának, a Magyarok Istenének vannak alárendelve.






Mi a csudának keresnénk, hogy ki is az a „magyarok istene”, mikor Magyar, aki „a Magyarok Istene”! (Esetleg más, magas magánhangzósítással: Megyer, mélyen, Magyar, Magor, Magur, de még Mag, Mágus, Magas, hiszen a magas szó, megfelelő környezetben nem jelző, hanem a Magasságos Urat jelenti.)






Nemzetünk történelme szerint, hol Él Isten, hol Úr Isten, hol pedig Van Isten a nemzeti csúcs irányadó őselve. Kik között, a világkorszakok erőtereinek és öntudatunk változásának hatására, talán most van a hatalomátadás.


Míg Petőfi korszakát még az Úr uralta, mára a Van (újra)felfedezése zajlik. Részint a magyarság elvét keresők személyes tapasztalása útján, a lélek által nyílik belsőleg átélhetővé, részint, a vaskalapot eldobó tudományos világ munkálkodása révén válik megérthetővé, a nagyközönség számára is.


E három istenség, csupán minőségi, nem „személyi” különbözőség miatt válik el egymástól. A korszakos megnyilvánulása az isteni erőknek, csupán egy napszak, mely azonos értékű délelőttöt, délutánt és pihetető éjszakát jelent.






Ígérem, hogy a következő rész nem kitérő, a nevek jelentésével és erejével jócskán összefügg,






A természetvallások, az Élő Istent imádják. Ez volt az Ószövetségi múlt.






Úr-korszak végén létrejött az űrkorszak. Benne a fejlődés a hierarchia lépcsőfokán járva és elsősorban a hit eszközével élve történt, az emberiség részéről. Az emberiség átvette az Univerzumtól az ur-alom törvényeit, ám idővel eluralkodott benne az egyoldalúság, melyben öncélúvá lett az uralmon lévő réteg.






A jövő, a személyes élményeké, melyben a hitet a tapasztalásból származó „Van-kor” bizonyossága váltja fel.






A történet a regéink nyomán, sokkal kiterjedtebb, mind térben, mind időben.


Azok szerint, a fenti istenségek (égi minőségek) neveit viselő, s annak elveit e világban megjelenítő, testükben mégis halandó királyok éltek.






És itt jön egy nagy váltás: nemzőjük és nevelőjük nem földi, sőt anyjuk sem földi lény. A mai magyar hagyományainkban oly sokat emlegetett Boldogasszony egykor, halandó megtestesülése szerint, Arvisura An(y)ahita néven, a Kozmikus Szeretetvallás talán legelső földi papnője volt.


Tanítónkat és anyanyelvünk alapjának megalkotóját, az életelvvel és az univerzális egységélménnyel rendelkező teremtőt találtunk őbenne.






A regék korában megszülető, hunokkal vérrel is rokon magyarság, nem a közös gének miatt, hanem az Anahita által megismertetett elvek szerint az Egyisten hívőkből, valamint a Szeretetvallásra átállókból csoportosult, s azt kiegészítették a kozmikus tudományokkal is. Ebből lett az ősi kultúrák előzmény nélküli létrejötte, így a városok, tudós központok épülése és a tudás mindennapi tevékenységet segítő alkalmazása.


Boldogasszony nem csupán a Föld-gondozó szellemi erő, hanem a Teremtő Elv, az utódot létrehozó szülő megjelenése a világban, s annak valamennyi szintjén. Kezdve a szűznemző és öntermékeny Ősanyával (Uran, mint Isten, mindkét nem szülője, aki se nem férfi, „ur”, se nem nő, „-an” de minden forma anyja és a „semmi” anyai öle egyúttal), kiből az Ég és a Föld, még egy-ként jött a világra.


Gaiaként hallhattunk a mai hangzással már „Golyó” nevű gályáról, az első utódról, a „világ” mag-váról.






Származástanunk a kicsiny, kisbetűs éntől a következő:


Keresztnevem (ma), ill. rám ruházott magyar név. Apai név, kinek fia-lánya „vagyok”. Családnév elöl. Az előtt, a nemzetségnév. Legutoljára így íródtak azok a nevek, melyek az egykori nemzetség területének, vagy birtokuknak tulajdonnevét viselték, célzatosan „Y” végződéssel. Pl: Almássy, Báthory stb, majd gyakran jött még ez után a családnév is.


Negyedik szint Magyar, vagy Megyer, aki az összes élő és összes túli világban élők magyar istene.


Elsőként neki jár az Atya megszólítás.


Van, hogy az égből származó, él-ő ur-ak gyermekei vagyunk.


Boldogasszony, más néven Any az, kitől a nemesek születtek. A nemzők, fajokat feljavítók e Földön. Közöttük a nemesek atyja maga Nimrúd, a nemző „rúd”. A regéink szerint, Él, Úr és Van istenfiak nemzője, így a korszakos istenek atyja.


(Évmilliárdok során, a teremtés színpadján sokszor játszották el az új színészek a régi és jól bevált szerepeket. Így Anyahita is, ki tudatos szándékkal nevezte Él, Úr, Van-nak gyermekeit, mert megjeleníteni kívánta a már ismert életjátékot.)


Golyó, Göb (Gom-), vagy nyelvünkön leginkább: MAG, ki az Égésföld együttese, az első utód, a dolga általi nevének szótöve ÚT.






AN-tól lett EGY, azonos az ÚT-tal. URAN egy „fia”, aki az egy Igazság, Út és a Lét. (Itt helyénvalóbb kifejezés, mint az élet.) Az Egy, az első Világ-os. És Bau-dug-asson, Boldogasszony, a magyar ősvallás nagyasszonya. A férfiassá hevült Ég-től elváló Ősföld, a Bőség és a jó-lét Föld-teremtő anyja (Joli Tórem).


Egyszerű nevén, JÓ.


Kettejük között áramlik a Szusz (olykor Sas-ként is hívják), avagy a Lélek.


Atyánk, Nimród, az első nemes.


Korszakos urunk a mai időben, Nimród fia, Van, kinek fia, ebben az országban, most Magyar. Ők együtt az Ős, illetve korábban az Us-ként (Is-) tiszteltek birodalmában élnek és ténykednek itt, a testi valójukban élő testvéreik javára.


Majd a bejövő hét szövetséges törzsnevünk egyike következik, melynek választéka kibővül az itt élő avar, hun és szkíta törzsekkel, mint ősi rokonokkal.


Ez már a hatodik szint (hatodik szín!), lefelé, mely atyai otthon volt.


Hetedik a családunk, melynek utódja a nyolcadik lépcsőn, a keresztnevet viselő személyem.






Kiemelkedő fontosságot kap minden szint, minden szín a mi vallásunkban. Ám mégis hangsúlyos istenünk EGY, kit legfőbb istenként áldunk és JÓ, a Boldogasszony, az Anya, kit az ő szülőjeként, illetve párjaként tisztelünk meg.


Semmi sem létezik az Egy-en kívül, hiszen mindennek az anyagát és erőit ő adja. Az Egyet, az Egységet jelenti a magyarnak a nagybetűs Isten szó.


Az Ős, Te és Én, mint Lélek (Íz, Isa) és a végtelen, a Ten, mint tengernyi és mennyei (Ten-ger, Tien). Csupán az érzékszervek szűk kapuja és a szellemi sötétség, mely a nagybetűs Tudás hiánya, kelthet ellenkező érzetű illúziót.


És semmi, de semmi nem létezik, melynek forrása, szülőanyja nem a JÓ, bár egyéni érdekeink sokszor ellenkező tapasztalatként érzékelik a környező világot.






Nemzetünk átöröklött hitvilága és tapasztalata a mi mostani, jelenben átélhető, személyes életünkben válik valósággá.


Lám, végtelen erőkből, az Egy-ből, a lélektől közvetítve, a szusz-szal telített lélekzettel föltöltődve, fordulhatunk hálával anyanyelven Anyánkhoz, a JÓ-hoz, Nimródot (mint csillagászati ősotthonunk forrását is) köszöntjük az Égben, mély meggyőződéssel, egyre gyarapodó valós tapasztalataink birtokában, hogy a Magyar Isten otthonában, Isten Van!


Mi vagyunk benne és Ő is bennünk van. És így vagyunk neveikkel és felmenőinkkel is egyaránt, Egy-ségben.










Miként tud az irodalom többet adni, mint a révülések, a mítoszok, a filozófia?


Ha nem is több, mint a nemzeti össztapasztalat, mégis más látásmódhoz segíthet.


(Forrás: Börzsönyi Helikon, internetes folyóirat, bh0606; A Mesterrel jártam című írásból részlet.)






„Minden, e világon létrejövő dolog csak valami formában jelenhet meg. Ez a látható világban, az élettér. A láthatatlan világban pedig, az Ősforma. Az Ősforma mindazt tartalmazza, ami abból valaha létrejöhetne, a látható terében. (…) Én mondom, az ember is olyan, mint egy fa.


- Az ember, mikor valamit megnevez, többnyire úgy, hogy a látható oldalt figyeli. Fogalma sincs legtöbbjüknek, az Ősformáról! Eszükbe sem jut, hogy azok a tulajdonságok, melyek észrevehetők, nem mások, mint a túlélésért, felnövekvésért folytatott küzdelmek stratégiája.


A nevek pedig tulajdonságokat jelölnek meg, azaz a külsőségekkel foglalkoznak. Nálunk, valamint más természeti népeknél az a szokás, hogy a gyermek iránti elvárást, szerencsét, egészséget, hatalmat, fürgeséget, vagy egyéb készséget kívánunk. Ezáltal, mivel a szó mágikus erő, annak a névnek beteljesítésére ítéljük a gyermeket. Más kultúrában is így van, csak áttétellel. A szentek neveit adják a gyereknek, mintául. (…)


Bár igen szép eszmények a névadások, mégis egyfajta formát, élettér lehetőséget jelölnek ki a csecsemőnek. Figyeld meg, hogy sokan kilépnek a név börtönéből, mert a benne lévő mágikus erő nem engedte őket hozzáférni, a további erőkhöz. Ettől kezdve, képesek lesznek megélni azt, amelyre megszülettek! (…)


- Bizony mondom, hogy ha megnevezlek, elválasztalak azonnal, a létezésed valódi természetétől. Mikor kijelentem azt, hogy ki vagy, egyúttal azt is mondom, ami nem lehetsz. Ez a névben rejlő behatároltság. (…)


Szűkebb, formai határozás; fenyőfa. Ez még az Ősforma. Sors viszont itt, a földön, az élettérben, bonyolult választások sorozatán keresztül alakul ki.


A fa-ember pedig: gondolkodó. Majd, emberi formát nyert gondolat. Élete során, ő is egy sorsot él meg.


Azonban jó, ha tudod, ebben a világban mindennek meg van az ellentét párja, mint a fénynek az árny. A neved lehet Satnya, de a másik természeted, az „árnyad”, az Erőteljes. A valódi célodra való figyelmes kutatás, létre hívja benned az emlékezést! Az arany középúton már nincs ellentét. Ilyen az igazi neved! Ha Satnyának, vagy Erőteljesnek hívnak, rájössz majd, hogy a neved: A Választó! Ebben áll a szabadságod.


(…)Az emlékezés azt jelenti, hogy tudod, ember vagy, aki valamely tulajdonságot eljátszik az élet színpadán. Ha már tudod, hogy ki vagy, emlékezni kezdesz; valaki azt gondolja bennem, hogy ember vagyok. Rájössz, hogy épp úgy álmodtad magad ebbe a világba, mint egy óriási fenyő, kinek száraz, kicsiny magjában ott szunnyad elődeinek évmilliós tapasztalata, várva, hogy termőtalajra hullhasson…


- (…)Mi módon emlékeztethetem magam, leginkább arra, hogy ki is vagyok én? Hiszen, az életünk forgataga minduntalan elragad!


- Jelen lenni ! Legyél mindig, minden élethelyzetedben jelen! Ember-fa létedben légy jelen, mikor viharok tépik a koronád, légy jelen, ha férgek rágják a testedet, légy jelen, ha dalos madár költ ágaid dús lomjai között, légy jelen, ha éltető napfény megérleli benned a jövő ígéretes magvait, légy jelen, ha a favágók szekercéje egyre közelebb csattog törzsedhez! „





Kozmikus nyelvek



a világunkban






Mi is a kozmikus nyelv?






Mindaz, amely a térben és időben megjelenő anyagi valóság létrejöttének oka!


Mindaz, mely korlátok nélkül átjárja a látható és az azon túli világokat.


Mindaz, mely egyaránt előhívható, egyéni módszereken keresztül értelmezhető bárhol, bármelyik világon. Azaz jelképe, szimbolikája van.


Mindaz, mely energiát használ fel a környezetéből, de annál többet és magasabb rezgésszintűt ad vissza érte. Azaz, él és teremteni képes!






Milyen példák vannak róla az emberi környezetünkben?






A nyelv a szándékok, ideák, érzések, érzelmek, gondolatok kifejezésének – a hasonló jelrendszert használó lények közötti kapcsolat – egyezményes továbbítása. Így emberi mivoltunkban testbeszéd nyelvet, akár süketnémák kézzel mutatott jeleit, egy-egy nemzettség közös hangjeleit, mint beszélt nyelvet egyaránt használunk.


De szintúgy fontos nyelv a zene, tánc, továbbá valamennyi olyan tevékenység, mely már eljutott a művészet szintjére.


Művészet kezdete az a pillanat, melyben a művész maga, valamint a megfigyelő – így a színpadon a néző is – eljut egy felette álló, a magasabbrendű, s érzékek feletti világba. A bűvészet és a művészet a felszínen, látszólag rokonok egymással. Míg szakmaként, vagy „itt a piros, hol a piros ” (baj)keverőként cselekszik valaki, az a bűvész szemfényvesztő. De aki az érzések és érzékek feletti világhoz kapcsolódik, hogy megossza belső örömét a színpadon, az a bűvész is művész. Mikor boldog önmaga, ön-magja tud lenni. Az maga az alkotó tudás forrása! És ez az ősi mágia szavunk egyik fontos jelentése!


Kozmikus nyelveket lehetetlen megszámolni. Mi, emberek valamennyi érzékszervünkkel képesek vagyunk venni jeleket a világból, ám adni, azt tanulnunk kell!


Ugyan ezeken a csatornákon érkezik az üzenet, mely matematikából, fizikából, kémiából állít össze jelképrendszereket, melyek a csillagvilágok kutatásai során, vagy a biológiai felfedezések kapcsán egyaránt használhatók.


Egyedül a vallás és a vele kapcsolatos belső én sajátos nyelvezete az, mely nem gyúrható sémákba, mely csak és kizárólag nekünk szól. Minden tagosítás, izmus elterjedése világégéssé fajult, a történelem tanulsága szerint.


Ugyan így, gyakori a pszichés eseteknek minősített gyermekek és felnőttek mélytudati jelrendszerét, akadémikus logikai kényszerketrecekbe zárva, félreértelmezni. Ezzel jelentős kudarcélményt, haragot generálva a meg nem értett személyeknek, kik valójában csak önmaguk helyét és értékét keresik ebben a világban.






A magyar nyelv, a magyar elvű emberekhez szól. A magyar elv pedig a kozmikus szeretetvallás eszméje, mely elsődlegesen anyaelvű, azaz befogadó, tápláló, növelő! Azonban, mint minden szakmát, úgy a nyelvismeretet is el lehet, sőt kívánatos elsajátítani, miként számos művészeti ágat, a mesterségbeli tudás csúcsán. Ettől válik termékennyé, mint a megmunkált Anyaföld.


És teremtővé, mint az élőlényekbe beépülő Fény.






Igéből lett a Világ, de az Igézőért. A Földön, az anyag sűrűségében olykor édes Iga lett belőle, hogy az Igazság fényét használva, világítótoronyként irányt mutasson a sötétségben.














NINCS, ÉS NEM IS LEHET SEMMI SEM A KOZMIKUS NYELV ÉS IDEA NÉLKÜL, SEM EZEN A VILÁGBAN, SEM EZEN TÚL!